Az igazi motiváció a belső motiváció

A fiú a főiskolai csapat tagjaként osztályon felüli lógós, igazi naplopó volt. Az éljenzést szerette hallgatni, de a vonalakon áttörni nem volt ínyére. A mezben szívesen parádézott, az edzéshez viszont nem fűlött a foga. Nem szerette megerőltetni magát.

Egy nap a játékosok ötven kört futottak, és ez a díszpéldány is lekocogta a maga öt körét. Az edző odament hozzá, és azt mondta:

– Hé, öcskös, táviratod érkezett.

– Olvassa fel nekem, mester – felelte a srác. Annyira lusta volt, hogy még olvasni sem szeretett. Az edző felnyitotta a táviratot, és olvasni kezdett:

– Édes fiam, apád meghalt. Gyere haza nyomban! – Az edző nagyot nyelt, és azt mondta:

– A hét hátralévő részére szabadságollak. – Az edző azt se bánta volna, ha a kölyök az év hátralévő részében sem tolja oda a képét.

Nos, bármilyen különös is, de amikor pénteken elérkezett a mérkőzés ideje, és a csapat kifutott a pályára, láss csodát, az utolsó srác a sorban a mi naplopónk volt. Alig dördült el a pisztoly, a srác máris azt kérdezte:

– Mester, játszhatok ma? Enged játszani? – Az edző azt gondolta magában: „Öcskös, te ma nem lépsz pályára. Ez a nagy mérkőzés. Minden épkézláb fickóra szükségünk van, aki nálunk játszik, és te bizony nem tartozol közéjük.” Valahányszor az edző hátrafordult, a srác tovább szekálta:

– Mester, kérem, engedjen játszani! Mester, muszáj játszanom. Az első negyed végére a jó öreg alma mater elég csehül állt. Félidőben az edző feltüzelte a csapatot az öltözőben egy buzdító beszéddel.

– Rendben van, fiúk, menjetek ki a pályára, és adjatok nekik! Ez a meccs még korántsem futott le! Nyerjétek meg a vén csataló edzőtök kedvéért!

A csapat kifutott a pályára, és tovább csetlett-botlott. Az edző magában mormolva kezdte megfogalmazni a lemondását. És akkor megint odament hozzá ez a kölyök:

– Mester, mester, hadd játsszak, kérem szépen! – Az edző felnézett az eredményjelző táblára.

– Nem bánom – mondta –, állj be, kölyök! Ennél rosszabb már úgysem lehet.

Alig lépett pályára a srác, a csapat mintha csak megtáltosodott volna. A fiú úgy rohant, passzolt, blokkolt, szerelt, mint egy sztár, és a lelkesedése a többiekre is átragadt. Az állás kezdett kiegyenlítődni. A mérkőzés utolsó másodperceiben a srác elcsípett egy átadást, és megállíthatatlanul tört előre, mígnem megszerezte a győztes gólt.

Ez már döfi! A lelátón elszabadult a pokol. Az emberek a vállukra emelték a hőst. Ilyen éljenzést még sosem hallottál. Végül az izgalom elültével az edző odament a sráchoz, és megkérdezte tőle:

– Még sosem láttam ehhez foghatót. Mi az ördög történt veled odakinn a pályán?

– Tudja, mester, az apám a múlt héten meghalt – felelte a fiú.

– Igen – mondta az edző –, én olvastam fel neked a táviratot.

– Nos, mester – mondta a srác –, az apám vak volt, úgyhogy ma volt az első nap, amikor odafentről láthatott engem játszani!

Részlet Charlie Jones Az élet fantasztikus! című könyvéből.

Kapcsolódó témák

Véleményed van? Írd meg!