A fiú a főiskolai csapat tagjaként osztályon felüli lógós, igazi naplopó volt. Az éljenzést szerette hallgatni, de a vonalakon áttörni nem volt ínyére. A mezben szívesen parádézott, az edzéshez viszont nem fűlött a foga. Nem szerette megerőltetni magát.
Egy nap a játékosok ötven kört futottak, és ez a díszpéldány is lekocogta a maga öt körét. Az edző odament hozzá, és azt mondta:
– Hé, öcskös, táviratod érkezett.
– Olvassa fel nekem, mester – felelte a srác. Annyira lusta volt, hogy még olvasni sem szeretett. Az edző felnyitotta a táviratot, és olvasni kezdett:
– Édes fiam, apád meghalt. Gyere haza nyomban! – Az edző nagyot nyelt, és azt mondta:
– A hét hátralévő részére szabadságollak. – Az edző azt se bánta volna, ha a kölyök az év hátralévő részében sem tolja oda a képét.
Nos, bármilyen különös is, de amikor pénteken elérkezett a mérkőzés ideje, és a csapat kifutott a pályára, láss csodát, az utolsó srác a sorban a mi naplopónk volt. Alig dördült el a pisztoly, a srác máris azt kérdezte:
– Mester, játszhatok ma? Enged játszani? – Az edző azt gondolta magában: „Öcskös, te ma nem lépsz pályára. Ez a nagy mérkőzés. Minden épkézláb fickóra szükségünk van, aki nálunk játszik, és te bizony nem tartozol közéjük.” Valahányszor az edző hátrafordult, a srác tovább szekálta:
– Mester, kérem, engedjen játszani! Mester, muszáj játszanom. – Az első negyed végére a jó öreg alma mater elég csehül állt. Félidőben az edző feltüzelte a csapatot az öltözőben egy buzdító beszéddel.
– Rendben van, fiúk, menjetek ki a pályára, és adjatok nekik! Ez a meccs még korántsem futott le! Nyerjétek meg a vén csataló edzőtök kedvéért!
A csapat kifutott a pályára, és tovább csetlett-botlott. Az edző magában mormolva kezdte megfogalmazni a lemondását. És akkor megint odament hozzá ez a kölyök:
– Mester, mester, hadd játsszak, kérem szépen! – Az edző felnézett az eredményjelző táblára.
– Nem bánom – mondta –, állj be, kölyök! Ennél rosszabb már úgysem lehet.
Alig lépett pályára a srác, a csapat mintha csak megtáltosodott volna. A fiú úgy rohant, passzolt, blokkolt, szerelt, mint egy sztár, és a lelkesedése a többiekre is átragadt. Az állás kezdett kiegyenlítődni. A mérkőzés utolsó másodperceiben a srác elcsípett egy átadást, és megállíthatatlanul tört előre, mígnem megszerezte a győztes gólt.
Ez már döfi! A lelátón elszabadult a pokol. Az emberek a vállukra emelték a hőst. Ilyen éljenzést még sosem hallottál. Végül az izgalom elültével az edző odament a sráchoz, és megkérdezte tőle:
– Még sosem láttam ehhez foghatót. Mi az ördög történt veled odakinn a pályán?
– Tudja, mester, az apám a múlt héten meghalt – felelte a fiú.
– Igen – mondta az edző –, én olvastam fel neked a táviratot.
– Nos, mester – mondta a srác –, az apám vak volt, úgyhogy ma volt az első nap, amikor odafentről láthatott engem játszani!
